1.0Konyhatündér Mesékhttps://konyhatundermesek.cafeblog.huSieverahttps://konyhatundermesek.cafeblog.hu/author/sievera/Fél órával később végre a tárgyra tért: -  Na, szóval. Megvettem mindent. Elég sok itt a cucc, de sorba raktam a motyókat a pulton. Most mit csináljak? - várakozásteljesen hallgatott. Felocsúdtam, ez új volt. Gondoltam, célegyenesben vagyunk. -  Olvasd fel a receptet. Fejből nem tudok neked nyulat citromozni - kértem kicsit még fásultan. Eléggé zsibbadt a bal fülem. Gondoltam ideje kihangosítani, és némi nyújtó tornagyakorlatot végezni, ha már úgyis lent heverészek a padlón. Felolvasta, figyeltem. Közben emelgettem a lábaimat. Előbb felfelé, aztán oldalirányba. Combizmaim lassan melegedtek. Néha kicsit lihegtem is, ami persze nyomban feltűnt neki. -  Te mi a fészkes fenét csinálsz? Mit zihálsz itt, mint valami telefonos ribanc? Nemhogy figyelnél! - hőbörgött. Lelki szemeim előtt újabb vetítés kezdődött, ebben házsártos házisárkány képében láttam viszont barátnőmet. Kezdtem sajnálni Jeremy-t. Persze azért nem nagyon. -  Figyelek. Folytasd - közben áttértem a hasprésre. -  Azt írja, hogy daraboljam fel a nyulat - hangja mintha egy árnyalattal bizonytalanabb lett volna, mint eddig. -  Nosza, rajta. Ess neki - bíztattam. Némi fiók csukogatás hangját hallottam. Aztán kihangosított ő is. Így olyan volt, mintha mellettem csapott volna le a bárddal. Majdnem megugrottam a hátraszaltót ott helyben. -  Hülye szárcsa! Mi a frászt művelsz? Felaprítod a konyhabútort?! - nem vette szívére az indulataimat. Hangosan röhögött: -  Emlékszel, hogy múltkor alig tudtam szétszedni a csirkét, mert nem volt célszerszám? Na, azóta ennek vége. Elmentem egy olyan helyes narancssárga áruházba és vettem egy fejszét. Jeremy-nek azt mondtam, hogy sorsoláson nyertem. A gardróbban tartom. Vész esetére. -  Mégis milyen vészre gondolsz? - kíváncsiskodtam. -  Mit tudom én. Manapság annyi mindent hallani. Betörhetnek, megerőszakolhatnak a saját ágyamban - újra lecsapott a bárddal. Távolabb kúsztam a telefontól. Fenékfeszesítésbe kezdtem. Közben élénken figyeltem. -  Megerőszakolhatnak? Kik? Hányszor? - kérdeztem közbe. -  Hát aki betör. Legalább ötször-hatszor. Remélem. Ha mégsem, akkor jó, ha kéznél van a fejsze. Mint motivációs segédeszköz. Nagyon hatékony. De jó lehet, ha tűzifát kell aprítani - folytatta, miközben jól hallhatóan éppen ezt tette. A konyhabútort hasogatta. Fájdalmasan recsegett a vonal. -  Eltaláltad a telefont? - vinnyogtam picit röhögve. -  Dehogy. Csak lerepült a lendülettől - zihálta. - Mindjárt kész vagyok. Még néhány csapás, és az első feladaton túl voltunk. A nyúl darabokban hevert. Barátném enyhén lihegett, de éreztem a diadalmámorát. Aztán hallottam a reccsenést, ahogy a vágódeszka két darabban a szemetesbe hullott. -  Ne is kérdezd. Fogyóeszköz - magyarázta, mielőtt még bármit is szóltam volna. -  Ahogy a konyhabútor is, gondolom.. - nyikkantam. -  Semmi gáz. Alig sérült. Majd Mucika helyrehozza. Olyan ügyes. Meséltem már, hogy a múltkor is teljesen egyedül megjavította a hűtőt? Vett ilyen nagy, amerikai böhöm hűtőt. A drágám imádja az ilyen presztizscuccokat. Elfoglalja a fél konyhát, és teljesen üres. De jól néz ki. Kiszállították, én vettem át. Berakták a szállító fickók a helyére. Te, az egyik olyan helyes volt, hogy ha Jeremy nem mondta volna, hogy hamarosan otthon lesz, bizony elszórakoztam volna vele. Láttam rajta, hogy benne lett volna ő is a mókában. Sajna kimaradt. Viszont a hűtő nem működött. Nem akartam belepiszkálni, és milyen igazam volt. Jeremy hazajött és nyomban tudta, hol a hiba. Bedugta a konnektorba és már világított is a böhöm masina, ahogy illik. Na, azt írja, hogy sózzam, borsozzam. -  Akkor tedd azt - lihegtem neki. A második ötvenes sorozat végén jártam, farizmaim égtek, tiltakoztak, de nem volt kegyelem. Barátnőm sózott, borsozott, tüsszögött, orrot fújt, káromkodott. -  Kész. Kurva nyúl. Most pirítani kell. Be se fér a pirítóba, basszus. Most szeleteljem fel??? - hangjában őszinte aggodalom csengett. Az ilyenekért imádtam. -  Nem kell. Keress egy serpenyőt. -  Az hogy néz ki? - kérdezte csendesen, szerényen. -  Nagy, kerek, magas fala és hosszú nyele van. Ahogy ismerlek, már tuti masztiztál a nyelével. Meglesz az, nézz csak szét - most nem azért, de néha szörnyen unalmas, hogy mindig igazam van. Naná, hogy meglett az eszköz. Régi ismerősként üdvözölték egymást. Nem zavartam meg az intim pillanatokat. Tovább olvasta a receptet, olajat hevített. Először füstölésig, azt leöntötte a mosogatóba. Másodjára jobban ment. Belepakolta a nyúldarabokat. Aztán leszedte róluk az enyhén olvadt fóliát, amit korábban elmulasztott. Közben egyfolytában beszélt. Felültem, és combizmokat nyújtottam. Néha közbeszóltam, ahogy a háttérzajokból a nyúl helyzetére következtettem: -  Most fordítsd meg őket. Ne puszta kézzel. Hülye. Tedd a kezed hideg víz alá. Jó, most villával. Ügyes vagy te. Tudom, hogy fáj, ne ríjjál. Gondolj a gyűrűre - nyomban elcsendesedett. Folytattam az irányítást: -  Öntsd fel egy kis vízzel, citromlével. Hajtsd le kisebbre a lángot. Okés. Ez most ellesz így magában. -  Remek, addig beszélgethetünk végre nyugodtan - örömködött. Gyorsan lehűtöttem a lelkesedését. -  Sajnos nem, édesem. Neked gombát kell szeletelni. Illetve először pucolni. Ez tetszett neki. Elég gyorsan is haladt, lenyúzta és felszelte a gombákat. Felkarikázta az újhagymát, hallottam, hogy egy-két karikát elropogtatott. -  Te hagymát eszel? Bolond vagy? Este randid van, elfelejtetted? - kérdeztem tőle megilletődve. -  Á, nyugi, ne izgulj. Teljesen tuti módszerem van a hagymaszag ellen. Vettem spéci szájzuhanyt és szájfrissítőt. Volt mentolos meg virágos rét illatú. Ez utóbbi kicsit olyan, mintha lelegeltem volna a fél botanikus kertet. A mentolosról is fura gondolataim támadnak. Tudtad, hogy már wc-illatosító is van mentolosban? Olyan belógathatós. A perem alá. Nem is tudom miért, de zavar. Folyton kedvem támad végignyalni a wc-csészét. Neked nem? Hangosan sírtam a röhögéstől. -  Nem. Nekem valahogy nem. De biztos bennem van a hiba. Nem érdekes. Te figyelj, a nyúl hogy áll? -  Nem áll. Teljesen lekonyult. Ciki - suttogta csalódottan, miközben megpiszkálta a sülő-puhuló darabokat. -  Nem baj, ez most nem baj. -  Mi az, hogy nem baj? Nagyon is komoly a problémánk. Impotens lett a nyuszi. Remélem ez nem fertőző és Mucikám nem kapja el. Amíg ezen morfondírozott, belesöpörte a gombát és a hagymát a nyúl serpenyőjébe. Beletépkedte a rozmaringot is és ezzel a lendülettel beleborította a gomba lenyúzott héját is. -  Basszus, basszus, óóó, a kurva életbe! - nyögte nyomban, és puszta kézzel nyúlt utánuk, hogy kiszedegesse. Már későn kiáltottam, ő volt a hangosabb: -  Óóó, a rohadt életbe! Ez rohadt forró! - hangosan nyöszörgött, szipogott. A szívem szakadt meg érte. Annyira akarta. Próbáltam vigasztalni: -  Nyugi, Pipi, ne sírdogálj. Kicsit leforráztad a kezeidet ugyan, de így tuti megúszod a ma esti kézimunkát. Elég lesz szépen nyugodtan feküdnöd és hagynod, hogy Mucika kényeztessen. Gondolj az orálozásra  - duruzsoltam neki lágyan, nyugtatólag. Nem rezonált. Változatlanul káromkodott. Tapintatosan hallgattam. Mire lenyugodott, a nyúl is megsült. Gombahéjastól. Úgy döntöttünk, hogy nem szedegeti ki, eleve reménytelennek látszott. -  Így többnek tűnik. Mucika szereti a hasát. Szerintem jó lesz így - nyugtatta magát. Természetes volt, hogy bőszen helyeseltem. Elvégre a gombahéj ehető. Nem szokták, de attól még az.   A mártás már sima ügy volt. Kikeverte, besűrítette. Kezdetben kicsit csomós lett, de aztán megoldottuk ezt is. Átpaszírozta a tésztaszűrőn. Nem volt beszédes kedvében, kicsit sziszegett néha, de csinálta becsülettel. Bámultam kitartását. Nagyon akarta azt a lagzit. Fájdalmát félretéve kezdett újra mesélni, amíg krumplit pucolt. Először a sarokgyaluló pengével, aztán a zöldséghámozóval. Ez utóbbival klasszisokkal gyorsabban haladt. -  Tudod, arra gondoltam, hogy galambok helyett valami egzotikusabb madárhad kellene az esküvőre. Van valami ötleted? - kérdezte, amíg vizet engedett a krumplira és felrakta főni. -  Dögkeselyűk? -  Hülye vagy. Valami romantikus kéne. -  Szerelmes dögkeselyűk. Mondjuk egy pár. Meg a fészekaljnyi fióka. Szerintem ez nagyon egzotikus - kötöttem az ebet a karóhoz vigyorogva. -  Nem, ez nem jó. Sasok? Vagy az túl veszélyes? Még levadásszák a násznépet. Valami kisebb kellene. Ez az! Kolibri! Szerezz kolibriket! Legalább százat!! Színeseket, csivitelőket, éneklőket - sorolta igényeit lelkesen. Elnéztem neki. -  A kolibri nem énekel. Arra majd valami felkapott celebet hozunk nektek. Mondjuk Britney Spears-t. -  Nem érdekel a zenekar. Kolibriket akarok! - durcázott. Jobbnak láttam ráhagyni. -  Oké. Óhaj rögzítve. 100 kolibri rendel. Vettem. Hogy áll a krumpli? -  Szerintem lassan jó. Habzott a szája, de kisebbre hajtottam. Megnézzem? -  Aha. Villával - kértem óvatosan. -  Puha. Leszűrjem? -  Le kéne. Tedd a soklukú tálat a mosogatóba és öntsd bele a krumplit. Aztán csöpögtesd le és öntsd vissza a lábosba. Szedd elő a krumplinyomót, vajat, tejfölt, pici sót és keverd ki. Tette, amit mondtam. Közben további igényei támadtak a kézfogóval kapcsolatban. Hajnalrózsaszín koszorúslányokat, bíbor holland tulipánszirmokat és jázminágakat igényelt. Bőszen jegyzeteltem. Kezdtem sajnálni Mucikát, de ugyanakkor élveztem is nagyon a lelkes tervezgetést. Barátnőm meg a főzőcskézést. Elégedetten morrantott, ahogy megkóstolta a krumplipürét. Saját bevallása szerint is kicsit darabos lett, de a szándék a lényeg. Büszke voltam rá, újfent. Köszönte szépen a segítséget és elvonult készülődni, hogy teljes díszben várhassa az ő Mucikáját. Kimerülten kászálódtam fel a padlóról és a konyhába indultam. Semmi kedvem nem volt főzni. A citromos nyulat úgysem lehet felülmúlni. Rendeltem egy pizzát. Gombásat. Héj nélkül.   <a href="https://konyhatundermesek.cafeblog.hu/files/2013/02/web-051.jpg"><img class="alignnone size-large wp-image-23" src="https://konyhatundermesek.cafeblog.hu/files/2013/02/web-051-600x172.jpg" alt="" width="600" height="172" /></a>    rich