Fél órával később végre a tárgyra tért:
– Na, szóval. Megvettem mindent. Elég sok itt a cucc, de sorba raktam a motyókat a pulton. Most mit csináljak? – várakozásteljesen hallgatott. Felocsúdtam, ez új volt. Gondoltam, célegyenesben vagyunk.
– Olvasd fel a receptet. Fejből nem tudok neked nyulat citromozni – kértem kicsit még fásultan. Eléggé zsibbadt a bal fülem. Gondoltam ideje kihangosítani, és némi nyújtó tornagyakorlatot végezni, ha már úgyis lent heverészek a padlón. Felolvasta, figyeltem. Közben emelgettem a lábaimat. Előbb felfelé, aztán oldalirányba. Combizmaim lassan melegedtek. Néha kicsit lihegtem is, ami persze nyomban feltűnt neki.
– Te mi a fészkes fenét csinálsz? Mit zihálsz itt, mint valami telefonos ribanc? Nemhogy figyelnél! – hőbörgött. Lelki szemeim előtt újabb vetítés kezdődött, ebben házsártos házisárkány képében láttam viszont barátnőmet. Kezdtem sajnálni Jeremy-t. Persze azért nem nagyon.
– Figyelek. Folytasd – közben áttértem a hasprésre.
– Azt írja, hogy daraboljam fel a nyulat – hangja mintha egy árnyalattal bizonytalanabb lett volna, mint eddig.
– Nosza, rajta. Ess neki – bíztattam.
Némi fiók csukogatás hangját hallottam. Aztán kihangosított ő is. Így olyan volt, mintha mellettem csapott volna le a bárddal. Majdnem megugrottam a hátraszaltót ott helyben.
– Hülye szárcsa! Mi a frászt művelsz? Felaprítod a konyhabútort?! – nem vette szívére az indulataimat. Hangosan röhögött:
– Emlékszel, hogy múltkor alig tudtam szétszedni a csirkét, mert nem volt célszerszám? Na, azóta ennek vége. Elmentem egy olyan helyes narancssárga áruházba és vettem egy fejszét. Jeremy-nek azt mondtam, hogy sorsoláson nyertem. A gardróbban tartom. Vész esetére.
– Mégis milyen vészre gondolsz? – kíváncsiskodtam.
– Mit tudom én. Manapság annyi mindent hallani. Betörhetnek, megerőszakolhatnak a saját ágyamban – újra lecsapott a bárddal. Távolabb kúsztam a telefontól. Fenékfeszesítésbe kezdtem. Közben élénken figyeltem.
– Megerőszakolhatnak? Kik? Hányszor? – kérdeztem közbe.
– Hát aki betör. Legalább ötször-hatszor. Remélem. Ha mégsem, akkor jó, ha kéznél van a fejsze. Mint motivációs segédeszköz. Nagyon hatékony. De jó lehet, ha tűzifát kell aprítani – folytatta, miközben jól hallhatóan éppen ezt tette. A konyhabútort hasogatta. Fájdalmasan recsegett a vonal.
– Eltaláltad a telefont? – vinnyogtam picit röhögve.
– Dehogy. Csak lerepült a lendülettől – zihálta. – Mindjárt kész vagyok.
Még néhány csapás, és az első feladaton túl voltunk. A nyúl darabokban hevert. Barátném enyhén lihegett, de éreztem a diadalmámorát. Aztán hallottam a reccsenést, ahogy a vágódeszka két darabban a szemetesbe hullott.
– Ne is kérdezd. Fogyóeszköz – magyarázta, mielőtt még bármit is szóltam volna.
– Ahogy a konyhabútor is, gondolom.. – nyikkantam.
– Semmi gáz. Alig sérült. Majd Mucika helyrehozza. Olyan ügyes. Meséltem már, hogy a múltkor is teljesen egyedül megjavította a hűtőt? Vett ilyen nagy, amerikai böhöm hűtőt. A drágám imádja az ilyen presztizscuccokat. Elfoglalja a fél konyhát, és teljesen üres. De jól néz ki. Kiszállították, én vettem át. Berakták a szállító fickók a helyére. Te, az egyik olyan helyes volt, hogy ha Jeremy nem mondta volna, hogy hamarosan otthon lesz, bizony elszórakoztam volna vele. Láttam rajta, hogy benne lett volna ő is a mókában. Sajna kimaradt. Viszont a hűtő nem működött. Nem akartam belepiszkálni, és milyen igazam volt. Jeremy hazajött és nyomban tudta, hol a hiba. Bedugta a konnektorba és már világított is a böhöm masina, ahogy illik. Na, azt írja, hogy sózzam, borsozzam.
– Akkor tedd azt – lihegtem neki. A második ötvenes sorozat végén jártam, farizmaim égtek, tiltakoztak, de nem volt kegyelem. Barátnőm sózott, borsozott, tüsszögött, orrot fújt, káromkodott.
– Kész. Kurva nyúl. Most pirítani kell. Be se fér a pirítóba, basszus. Most szeleteljem fel??? – hangjában őszinte aggodalom csengett. Az ilyenekért imádtam.
– Nem kell. Keress egy serpenyőt.
– Az hogy néz ki? – kérdezte csendesen, szerényen.
– Nagy, kerek, magas fala és hosszú nyele van. Ahogy ismerlek, már tuti masztiztál a nyelével. Meglesz az, nézz csak szét – most nem azért, de néha szörnyen unalmas, hogy mindig igazam van. Naná, hogy meglett az eszköz. Régi ismerősként üdvözölték egymást. Nem zavartam meg az intim pillanatokat.
Tovább olvasta a receptet, olajat hevített. Először füstölésig, azt leöntötte a mosogatóba. Másodjára jobban ment. Belepakolta a nyúldarabokat. Aztán leszedte róluk az enyhén olvadt fóliát, amit korábban elmulasztott. Közben egyfolytában beszélt. Felültem, és combizmokat nyújtottam. Néha közbeszóltam, ahogy a háttérzajokból a nyúl helyzetére következtettem:
– Most fordítsd meg őket. Ne puszta kézzel. Hülye. Tedd a kezed hideg víz alá. Jó, most villával. Ügyes vagy te. Tudom, hogy fáj, ne ríjjál. Gondolj a gyűrűre – nyomban elcsendesedett. Folytattam az irányítást:
– Öntsd fel egy kis vízzel, citromlével. Hajtsd le kisebbre a lángot. Okés. Ez most ellesz így magában.
– Remek, addig beszélgethetünk végre nyugodtan – örömködött. Gyorsan lehűtöttem a lelkesedését.
– Sajnos nem, édesem. Neked gombát kell szeletelni. Illetve először pucolni.
Ez tetszett neki. Elég gyorsan is haladt, lenyúzta és felszelte a gombákat. Felkarikázta az újhagymát, hallottam, hogy egy-két karikát elropogtatott.
– Te hagymát eszel? Bolond vagy? Este randid van, elfelejtetted? – kérdeztem tőle megilletődve.
– Á, nyugi, ne izgulj. Teljesen tuti módszerem van a hagymaszag ellen. Vettem spéci szájzuhanyt és szájfrissítőt. Volt mentolos meg virágos rét illatú. Ez utóbbi kicsit olyan, mintha lelegeltem volna a fél botanikus kertet. A mentolosról is fura gondolataim támadnak. Tudtad, hogy már wc-illatosító is van mentolosban? Olyan belógathatós. A perem alá. Nem is tudom miért, de zavar. Folyton kedvem támad végignyalni a wc-csészét. Neked nem?
Hangosan sírtam a röhögéstől.
– Nem. Nekem valahogy nem. De biztos bennem van a hiba. Nem érdekes. Te figyelj, a nyúl hogy áll?
– Nem áll. Teljesen lekonyult. Ciki – suttogta csalódottan, miközben megpiszkálta a sülő-puhuló darabokat.
– Nem baj, ez most nem baj.
– Mi az, hogy nem baj? Nagyon is komoly a problémánk. Impotens lett a nyuszi. Remélem ez nem fertőző és Mucikám nem kapja el.
Amíg ezen morfondírozott, belesöpörte a gombát és a hagymát a nyúl serpenyőjébe. Beletépkedte a rozmaringot is és ezzel a lendülettel beleborította a gomba lenyúzott héját is.
– Basszus, basszus, óóó, a kurva életbe! – nyögte nyomban, és puszta kézzel nyúlt utánuk, hogy kiszedegesse. Már későn kiáltottam, ő volt a hangosabb:
– Óóó, a rohadt életbe! Ez rohadt forró! – hangosan nyöszörgött, szipogott. A szívem szakadt meg érte. Annyira akarta.
Próbáltam vigasztalni:
– Nyugi, Pipi, ne sírdogálj. Kicsit leforráztad a kezeidet ugyan, de így tuti megúszod a ma esti kézimunkát. Elég lesz szépen nyugodtan feküdnöd és hagynod, hogy Mucika kényeztessen. Gondolj az orálozásra – duruzsoltam neki lágyan, nyugtatólag. Nem rezonált. Változatlanul káromkodott. Tapintatosan hallgattam. Mire lenyugodott, a nyúl is megsült. Gombahéjastól. Úgy döntöttünk, hogy nem szedegeti ki, eleve reménytelennek látszott.
– Így többnek tűnik. Mucika szereti a hasát. Szerintem jó lesz így – nyugtatta magát. Természetes volt, hogy bőszen helyeseltem. Elvégre a gombahéj ehető. Nem szokták, de attól még az.
A mártás már sima ügy volt. Kikeverte, besűrítette. Kezdetben kicsit csomós lett, de aztán megoldottuk ezt is. Átpaszírozta a tésztaszűrőn. Nem volt beszédes kedvében, kicsit sziszegett néha, de csinálta becsülettel. Bámultam kitartását. Nagyon akarta azt a lagzit. Fájdalmát félretéve kezdett újra mesélni, amíg krumplit pucolt. Először a sarokgyaluló pengével, aztán a zöldséghámozóval. Ez utóbbival klasszisokkal gyorsabban haladt.
– Tudod, arra gondoltam, hogy galambok helyett valami egzotikusabb madárhad kellene az esküvőre. Van valami ötleted? – kérdezte, amíg vizet engedett a krumplira és felrakta főni.
– Dögkeselyűk?
– Hülye vagy. Valami romantikus kéne.
– Szerelmes dögkeselyűk. Mondjuk egy pár. Meg a fészekaljnyi fióka. Szerintem ez nagyon egzotikus – kötöttem az ebet a karóhoz vigyorogva.
– Nem, ez nem jó. Sasok? Vagy az túl veszélyes? Még levadásszák a násznépet. Valami kisebb kellene. Ez az! Kolibri! Szerezz kolibriket! Legalább százat!! Színeseket, csivitelőket, éneklőket – sorolta igényeit lelkesen. Elnéztem neki.
– A kolibri nem énekel. Arra majd valami felkapott celebet hozunk nektek. Mondjuk Britney Spears-t.
– Nem érdekel a zenekar. Kolibriket akarok! – durcázott. Jobbnak láttam ráhagyni.
– Oké. Óhaj rögzítve. 100 kolibri rendel. Vettem. Hogy áll a krumpli?
– Szerintem lassan jó. Habzott a szája, de kisebbre hajtottam. Megnézzem?
– Aha. Villával – kértem óvatosan.
– Puha. Leszűrjem?
– Le kéne. Tedd a soklukú tálat a mosogatóba és öntsd bele a krumplit. Aztán csöpögtesd le és öntsd vissza a lábosba. Szedd elő a krumplinyomót, vajat, tejfölt, pici sót és keverd ki.
Tette, amit mondtam. Közben további igényei támadtak a kézfogóval kapcsolatban. Hajnalrózsaszín koszorúslányokat, bíbor holland tulipánszirmokat és jázminágakat igényelt. Bőszen jegyzeteltem. Kezdtem sajnálni Mucikát, de ugyanakkor élveztem is nagyon a lelkes tervezgetést.
Barátnőm meg a főzőcskézést. Elégedetten morrantott, ahogy megkóstolta a krumplipürét. Saját bevallása szerint is kicsit darabos lett, de a szándék a lényeg. Büszke voltam rá, újfent.
Köszönte szépen a segítséget és elvonult készülődni, hogy teljes díszben várhassa az ő Mucikáját.
Kimerülten kászálódtam fel a padlóról és a konyhába indultam. Semmi kedvem nem volt főzni. A citromos nyulat úgysem lehet felülmúlni. Rendeltem egy pizzát. Gombásat. Héj nélkül.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: