Ropogósra sült mézes-bazsalikomos csirke

Az egész azon a napsütéses, késő nyári napon kezdődött, amikor felhívott.
Hangja panaszos és némiképp elkeseredett volt a telefonban:
–  Basszus, Gem, hogy néz ki a padlizsán?
–  Minek az neked? – kérdeztem gyanútlanul, éppen lábujjakat ápolva.
–  Főzök – suttogta mély átéléssel.

Megállt a reszelő a kezemben.
–  Mit csinálsz??? – mélységesen megdöbbentem, egyszersmind csodáltam is érte. Olyan volt, mintha én füvet nyírni, csengőt szerelni, láncfűrészezni kezdtem volna.
Elmagyaráztam neki, hogy is néz ki a padlizsán, örült neki, hogy megtalálta a táskákban. Mivel azonban elég sokáig tartott, gyanakodni kezdtem:
–  Mit főzöl? – igyekeztem lelkesnek mutatkozni, nyitottnak és elfogadónak.
–  Vacsorát – morogta – Majd még hívlak később… – letette.

Midőn megtalálta a padlizsánt, hosszasan örömködhetett, miként azt illik ekkora sikerélmény után. Amíg ezzel volt elfoglalva, én levágtam a körmöt a bal lábamon. Aztán megint csörgött a teló, a kijelzőre pillantottam, letettem a szúró-vágó-kapirgáló eszközt, kényelembe helyezkedtem és felvettem:
–  Mondjad, szentem, mit nem találsz? Ami döglött és hideg, az a csirke, az uborkát remélem felismered, még ha eddig csak felszeletelve is láttad. Vagy egyben, de akkor meg gondolom valami gumit csak húztál rá…
Halk sírást, hüppögést hallottam. Rögtön feltámadt az együttérző énem, félretettem az obszcenitást.
–  Mi van? Megvágtad magad?
–  Francokat. Mindig gyantáztatok. Ja, hogy a kezem? Nem, dehogy.. – szipogta.
–  Akkor meg mi van? Ne bömbölj már! Nyefegjed, mi a dráma? Lemondta a pasi? – minimum ilyesmi horderőt sejtettem a háttérben.

–  Hülye vagy? Hogy mondta volna le? Eped minden szavamért, mit gondolsz, mi a viharért rostokolok itt a konyhában?! Remélem ma este megkér…

–  Mire? Hogy cidázz egyet neki a konyhapultnál? – igyekeztem nem nagyon röhögni.

–  Ne léházz, inkább figyelj. Elolvastam a szakácskönyvet…

–  Az egészet? – nyikkantam közbe.

–  Kuss. Nem az egészet. Az idevágó részt. Úgy mint “töltött padlizsán” meg azt hogy “ropogósra sült mézes-bazsalikomos csirke”. Figyelsz?

–  Teljes életnagyságban. Le vagyok nyűgözve – leheltem, a feltörő balsejtelem ellen tengernagy optimizmusom füttyentettem hadba.

–  Akkor jó, el is vártam. Szóval. Kijártam, ami lehetett, jónevű, patináns iskolákat. Beszélek egy-két nyelven, egész jól franciázom is, ahhoz képest meg főleg, hogy nem is szeretem. Gond nélkül lefaragom az adódat, rendbe teszem a könyvelésed, elvezetek röhögve egy komplett pénzügyi osztályt, lehazudom a csillagokat az égről, ha az kell, az ügyfelek a tenyeremből esznek.

–  A kis perverzek – jegyeztem meg vigyorogva, sejtettem már, hova vezet ez az önfényezés.

–  Befognád?? Éppen azt magyarázom, hogy jó vagyok a szakmámban. De ezt a szakácskönyvet egy idióta írta. Teljesen életszerűtlen. Kizárt, hogy így kell főzni. Segítened kell.

–  Miért, mi a gond? Nem rajzolt képeket? Vágd el félbe a szerencsétlen padlizsánokat…

–  Hosszában vagy keresztben?

–  Nekem mindegy. Talán inkább mégis hosszában – óvatoskodtam.

Némi zörgés, szentségelés, majd csörömpölés.

–  Várj, kihangosítalak. Nem tudok egy kézzel szeletelni.

A kihangosításban az a jó, hogy én is mindent hallottam, ami körülötte történt. Nem részletezném. Elvágta, kipucolta, hidegre tette a padlizsánt. Nagyon boldog volt.

Előszedte a töltelékbe valókat is. Szépen ügyesen kikészített mindent a pultra.

Felkockázta a hagymát. Az elsőt héjastól. A másodikat már lecsupaszította előtte. Hosszasan röhigcsélt a nudizó hagymán, majd kéjesen felszeletelte. A húspirítás nevű akció közben volt némi bonyodalom, először a konyharuhát gyújtotta fel, majd a húst égette oda. Alig szenesedett, úgy véltük, ennyi áldozatot simán meghozhat a jövendőbelije.

Rákerült a mártás, a gomba és a tejföl is. Utóbbi állagán és hasonlatosságán sokat poénkodtunk. Különböző oráltechnikákat beszéltünk ki, majd leszopogatta az ujjairól. Kértem, hogy vegyen vissza a cuppogásból, mert momentán pasimentes a kéró, nem várok vacsoravendéget, hogy enyhítsen a kínjaimon. Vihorászott.

–  Te, nem is olyan bonyolult ez a főzés dolog – lehelte a telefonba vidáman, amikor a betöltött padlizsánok kényelmesen heverésztek a jénaiban, némi mártásos cuccal nyakon öntve.

–  Na ugye. Jól néznek ki? – igyekeztem aktívan részt venni a folyamatokban.

–  Úgy néznek ki, mintha le lennének hányva – jegyezte meg némi szemlélődés után – Annyira nem guszta. Ötlet?

–  Sajt, darling. Sok sajt. Attól faintos lesz. Szedd elő a reszelőt.

Némi zörgés, csapkodás, csattogás. Pár perc néma csend, majd fura hangok.

–  Mit csinálsz? – picit aggódtam.

–  Reszelem a sajtot. Nem azt mondtad? – már-már morcosnak véltem a hangját.

–  De, de. Jól van, csináld csak. – ölembe vontam a jobb lábamat és nekiálltam azon is lenyesni a körmeimet. Mikor kész voltak, ki is lakkoztam őket. A lakk megszáradt, bombabiztos lett. Helyes kis matricákkal szórakoztattam magam. Úgy fertályórával később kezdett gyanús lenni a dolog. Rá is kérdeztem:

–  Mi a fene tart ennyi ideig? Nem vagy még kész? – érdeklődtem szűzies bájjal.

–  Alig viszi ez a vacak. Nem mondtad, hogy ez ilyen strapás, basszus. Neked hogy lesznek olyan jó kis kukacok?

–  A kukacos lyukon reszelem őket. De általában a nagyobbon, mert lusta vagyok. Te melyiken?

–  Hogyhogy melyiken? Egyáltalán milyen lyukakról beszélsz?? – firtatta emelt hangon.

Egy pillanatig hallgattam a telefonban, járt az agyam ezerrel, de nem hittem el, amit gondoltam. Nagyon halkan, nyugodt hangszínen szóltam hozzá újra:

–  Mivel reszeled a sajtot, Léna?

Hallottam, ahogy megáll egy pillanatra, szinte láttam magam előtt, ahogy rámered a kezében tartott célszerszámra.

–  Hogyhogy mivel? A reszelőmmel. Nem azt mondtad? Tök jól viszi a zselés műkörmöt is…

Itt elejtettem a telefont, és a legkevésbé sem nőiesen beestem a kanapé mögé a röhögéstől…

Miután rendeztem a légzésem, pulzusom, vérnyomásom és úrrá lettem rekeszizmaim görcsös rángatózásán, megkerestem a telefont és újra felvettem a kontaktot a kis konyhatündérrel.

Elmagyaráztam neki, miként néz ki a sajtreszelő, de konyhája nélkülözte a hightech szerszámokat, így végül vékony szeleteket próbált aprítani, és azzal takarta be a szemérmes padlizsánokat. Ez a téma már sínen volt.

Jöhetett a csirke. Ez már keményebb feladat volt, mert a drágám egybecsirkét vett. Nosza, kihajította a pultra és alaposan megszemlélte.

–  Ez gusztustalan – összegezte a véleményét kis idő elteltével. – Nem vagyok hajlandó hozzányúlni. Megenni meg főleg – nyögte elhalóan.

–  Pedig muszáj lesz. Vagy marad a padlizsán, de az egy ilyen vehemens, kiéhezett csődörnek, mint amilyet te vársz, a fél fogára sem elég. Te tudod – nem nyugtatott meg a gondolat, hogy átpasszoltam neki a labdát, de nem volt mit tenni, vártam a döntését. Keveset hümmögött, nyöszörgött, mielőtt kinyögte:

–  Jól van. Mondjad. Kész vagyok – egy vértanúnak is büszkeségére vált volna ez a hangszín. Nyugodtan vigyorogtam, nem látta.

–  Keresd meg a fejét.

– Megvan. Üveges a tekintete. Felvidítsam? – hallottam, hogy gügyög valamit a megboldogultnak.

–  Megpróbálhatod. Ha nem megy, akkor vágd le.

–  Miiiit? A fejééét? Hülye barbár! Nem nyakazok! – sikította.

–  Akkor nem is frigyelsz. Döntsél babám – hideg voltam, mint egy frigid ara.

Egy perc csönd, majd némi nyiszaszálás, marcangolás, csúszkálós-trancsírozós hang után elégedett sóhaj:

–  Kész. Kinyírtam. Most?

–  Most vágd le a kezeit. Izé, a szárnyait – folytattam kíméletlenül.

–  Nem viszi az olló.

Halkan felsírtam a röhögéstől.

–  Tedd el a manikűr készletet, te nagyon szerencsétlen. Van otthon kés? – a húsvágó ollót meg sem mertem kérdezni. Igenlő válasza megnyugtatott. Mégsem reménytelen a helyzet.

Mértani precizitással berajzolta a vágás helyét a csupasz tyúk vállán, majd némi csontzene mellett lekanyarintotta a melső végtagokat.

–  A dög röpképtelen – jelentette boldogan – De így masztizni sem tud. Szegény.

–  És most kivered neki? – kérdeztem picit hökkenten.

–  Tényleg! Lány vagy fiú? – hiába, az érdeklődés a tetőfokára hágott, innen nem volt visszaút.

–  Nézz be a bugyijába. Na, mit látsz? – kérdeztem vinnyogva.

–  Nincs bugyija – már hahotázott – de a combjai között sem látok semmi veszedelmeset. Asszem lány lehet. Aggszűz, vagy léha ribanc? Mindegy, nem rosszalkodik már többet. Illetve még egyszer. Megdugjuk a bazsalikommal? – szinte láttam, ahogy felcsillan a szeme.

–  Meg hát. De előbb fogd a síkosítót. Várj, várj! Nem a tiédet, hanem a mézet. Adjál neki.

Bedörzsölte, kívül-belül, alaposan. Hallottam, ahogy nyögdécsel néha, de nem akartam tudni, hogy mitől és pontosan miért. Tapintatosan hallgattam. Amikor halk sikkantással elmerült a csirkében, idejét láttam szólni:

–  Van abban valami megható, ahogy közösülsz egy döglött nőstény tyúkkal. Tényleg, hányra is jön a férjjelölt? – jó, tudom, lehettem volna finomabb is, na de mégis. Ez már nekem is sok volt kicsit.

Nyomban eszébe jutott a célkitűzés. Hallottam, ahogy kezet mos, fűszerekkel pepecsel, majd bizalmasan megpaskolja a csirkét.

–  Nem fog fájni picim – szólt duruzsolva, majd szépen megtűzdelte ezzel-azzal, betöltötte a hasüreget és utána összevarrta a sebszéleket. Többször gátmetszést, majd utána hüvelyplasztikát helyezett kilátásba a dögnek. Mellét tapogatva lefitymálóan ciccegett.

–  Kéne egy kis implantátum neki. Felhívom a dokimat és bejegyeztetem – vihogta.

–  Jó ötlet. De előbb süssük meg. Befóliáztad?

–  Miért, fertőz is? Milyen undorító dolog ez a főzés, komolyan… Vagy testtekercselés? Aromás, fogyasztó? Pedig nem hájas. – már megkönnyebbült, ott állt a diadal kapujában.

–  Az jó, akkor zsírleszívás nem kell neki. Szurkáld meg, fóliázd le aztán tedd a sütőbe.

Ez is megvolt, a sütőt is elég gyorsan megtalálta. Már-már büszke voltam rá. Nem volt más hátra, mint megsütni időre a kaját.

Hálát rebegett és elvonult készülődni. Őszintén reméltem, hogy ez az egy alkalom is elég ahhoz, hogy a pasi biztos legyen abban, hogy ő álmai nője és mielőbb oltár elé vezesse.

Másnap hívott:

–  Csak szólni akartam, hogy minden istenien sikerült, csodás este volt, imádom a pasit, ő az igazi!

–  Remek. Megkérte a kezed?

–  Nem, de jól éreztük egymást – felelte nevetve – És annyira lovagias volt.

–  Miért? Hallott már a G-pontról és meg is találta? Vagy számolta, hogy neked minimum egyszer jobb legyen, mint neki?

–  Aha, ezek is mind, persze. Meg a város legjobb éttermébe vitt vacsizni.

Elhallgattam, ízlelgettem az információt. Végül úgy döntöttem, csak megkérdezem:

–  Mi lett a csirkével? Tudod, a mézessel…

–  Ja, az? Elfelejtettem bekapcsolni a sütőt…